Fekete István (1900-1970) Jókai Mór mellett mindmáig a legolvasottabb magyar író, a gyerekektől kezdve az ifjúságon át a felnőttekig sok százezer olvasó kedvence. Bodó Imre helytörténész 1995-ben Dombóváron megalapította a Fekete István Múzeumot. Vele beszélgetünk.

Ön végzettségét tekintve agrármérnök. Milyen indíttatásból hozta létre a Fekete Istvánról elnevezett emlékmúzeumot?

Dombóvárnak nem volt korábban látogatható múzeuma, ezért úgy gondoltam, közkinccsé teszem az általam összegyűjtött, Fekete Istvánnal kapcsolatos anyagot. Az első termet még 1995. június 24-én alakítottuk ki, az író halálának huszonötödik évfordulójára. Az itt látható vitrinek idehozatalának története van. 1995 tavaszán Szekszárdon vettem részt egy értekezleten. A főkönyvelő, Horváthné Gizike rámutatott ezekre a vitrinekre és megkérdezte: Imre, nem tudná ezeket elhelyezni valahol Dombóváron? Felajánlottuk a múzeumnak, de nem kell nekik, mert nagyok, nem tudják hova tenni. Mondtam neki, Gizike, most azonnal lefoglaljuk, visszük mindet Dombóvárra. Nekem akkor már megvolt a kész tervem. Ez a helyiség, ahol most vagyunk, korábban zoknikötőműhely volt, kiadtam az épületet, de tönkre ment a vállalkozás, a bérleti díjat sem fizették, ezért felmondtam nekik. 1994 karácsonyán írtam egy cikket a Magyar Mezőgazdaság számára, Fekete István születésének 95. évfordulójára. Elgondolkodtam, milyen jó lenne még 1995-ben méltó emléket állítani neki. Amikor a főkönyvelő hölgy fölajánlotta nekem a vitrineket, a Teremtő sugallta gondolat beugrott, és 1995. június 24-én meg is nyitottuk itt Dombóváron a Fekete István Múzeumot, először egy teremmel. Hat év múlva, 2001-ben kibővítettük egy másik teremmel, majd 2011-ben egy harmadikkal. Szükség lenne még egy teremre, hogy mindent be tudjak mutatni. Fekete István özvegyével, Edith nénivel 1979-ben ismerkedtem meg, személyesen is találkoztunk és rendszeresen leveleztünk, egyik levelében leírta, hogy az apósa, néhai Fekete Árpád kántortanító itt született Dombóváron. Elmentem a plébánosunkhoz, Farkasdi atyához, ő megmutatta az anyakönyvet, melyből kiderült, hogy valóban, Fekete Árpád 1863. október 5-én ebben a faluban látta meg a napvilágot, Dombóvár akkor még falu volt. Ez is indokolta, hogy létrehozzam itt a múzeumot, ami egyébként a városunk első látogatható közgyűjteménye. Fekete Árpád 1889-ben került Göllébe, egy Somogy megyei községbe, Dombóvártól huszonkét kilométerre. 1899-ben megnősült, feleségül vette Sipos Annát a marcali erdész lányát. Fekete István 1900. január 25-én született Göllén, a család első gyermekeként. Később öt kistestvére is született, közülük kettő, Antal és Erzsébet csecsemőkorukban meghaltak. A harmadik oka, hogy megalapítottam ezt a múzeumot, az volt, hogy én is Göllén születtem, 1979-ben kerültem Dombóvárra. Már tízéves koromban tudtam, hogy kicsoda Fekete István, és már akkor elhatároztam, hogy ápolni fogom az emlékét. Az 1970-ben bekövetkezett halálát követően elkezdtem gyűjteni a vele kapcsolatos relikviákat, elsősorban a könyveit, minden megjelent kötetét megvásároltam. Később aztán, mint említettem, felvettem az özveggyel a kapcsolatot, ez egészen Edith néni haláláig tartott. Ő mindig küldött nekem egy fényképet, vagy egy könyvet, amit dedikált. Később megismerkedtem a Chicagóban élő fiukkal, ifjabb Fekete Istvánnal, aki 1956-ban részt vett a forradalomban, ezért menekülnie kellett. Ő is író lett. Ma éppen 87 éves. Vele a kapcsolatom szinte testvéri, legalább tízszer járt itt, remélem az idén is el tud jönni. (A beszélgetés március 28-án készült – B.D.) Én még ismertem azokat a paraszt bácsikat, akikkel Fekete István együtt járt iskolába. Ne feledkezzünk el Fekete István és felesége Editke nevű lányáról, aki apáca lett, Bregensben, 2013-ban hunyt el. Vele is leveleztem. A múzeumban látható, hogyan nézett ki Gölle 1908-ban, az iskola, a templom, a plébánia, az író szülőháza. Ezek az épületek ma is megvannak. Itt vannak a Pista bácsi regényeiben szereplő állatok – Kele, Bogáncs, Csí, Hú, Vuk és mások – kitömött példányai is. A Bogáncs nevű kutyánk pedig jelenleg tizenegy éves, szegény már rosszul lát.

Mikor történtek a múzeum részére a nagyobb adományozások?

Edith néni 1997-es halála után, amikor a nagy, kétszáz négyzetméteres házat a leszármazottak elcserélték egy kisebb lakásra, és így sok minden fölöslegessé vált, amiket szétosztottak, Ajka, Gölle és Dombóvár között. Akkor került ide Kittenberger Kálmán portréja – akinek jó barátja volt Fekete István –, Bogáncs kutya két hónapos korában. Édesapja időskori képe, vidrafej, a széke, telefon, lámpa, nagy- és kisagancsok. A kéziratok, többek között A koppányi aga testamentuma című regényből készült filmforgatókönyv. A pipája, az utolsó toll, amivel írt, igazolványai, horgászjegyek. Itt vannak az iskolai bizonyítványai is. Kitüntetései közül a posztumusz Somogyért díj, a József Attila-díj, amit a Tüskevárért kapott 1960-ban, a Hűség a Hazáért nagykereszt. Minden megjelent könyvéből vannak példányok a múzeumban. 1987-ben Göllén, a szülőházban nyitottunk Fekete István Múzeumot, az író özvegyével együtt. Amikor megtudtam, hogy az édesapja itt született Dombóváron, már tudatosan gyűjtöttem a Fekete Istvánnal kapcsolatos anyagokat. Az író nagypapája, Antal uradalmi építész volt itt Dombóváron, az Esterházy család szolgálatában, itt is van eltemetve, az öccsével Györggyel együtt.

Említette, hogy kisgyermekkorától kezdve ismeri Fekete István műveit. Mi volt az, ami különösen megérintette a lelkét?

Vallásos családból származom, gyermekkoromtól kezdve rendszeresen járok templomba, egészen korán elkezdtem olvasni az Új Embert, benne Fekete István elbeszéléseit. Legjobban A koppányi aga testamentuma című történelmi kisregény fogott meg. Mindig szerettem a történelmet, történész-régész szerettem volna lenni, de mivel nem voltam olyan jó tanuló, nem teljesült ez a vágyam. Végül azonban helytörténész lettem. Korán megismerkedtem Fekete István iskolatársaival, gyermekkori pajtásaival, és ők meséltek róla, hogy milyen csínytevéseket követtek el, hogy tanultak, hogy játszottak, mindig nagy szeretettel említették a nevét, és Pista bácsi is ugyanígy említette a szülőfaluját. Ez engem nagyon megérintett, hogy ennyi idő után sem felejtette el a régi játszótársait, az egyszerű embereket. Amikor 1910-ben a család Kaposvárra költözött, beíratták az ottani gimnáziumba. A tanárok kigúnyolták, mert bár nem volt parasztszármazású, mégis tájszólással beszélt, mint a parasztgyerekek. Annyira megszerette a pajtásait, hogy még a nyelvezetüket, az ő-zést is átvette. A gyerekkori játszótársai közül többen szinte a haláláig a pajtásai maradtak.

Milyen tanuló volt Fekete István?

A göllei elemiben jeles is volt, de később erős közepes. A gimnáziumban nem hitték el, hogy ő írta otthon a fogalmazásokat, mint említettem, gúnyolták is. Ezért a kántortanító apja átíratta őt a polgáriba. A Ballagó időben írta, hogy a csupa úrigyerek között nem érezte jól magát, a polgáriban viszont „a sokkal szegényebb és szerényebb tanulók között sokkal otthonosabban éreztem magamat, de az iskolával barátságba igazán soha nem kerültem”. Ennek ellenére, amit szeretett, azt nagyon megtanulta, utánajárt, olvasott, és így lehetett a XX. század legnépszerűbb és egyik legnagyobb magyar írója, mert ilyen kaliberű író talán ha százévente születik. A polgáriban a történelemtanára, Vajthó Jenő bácsi azt mondta 1915-ben, egy jó tollú van köztetek, a Fekete Pista. Ő tehát már akkor megjósolta, hogy ebből a gyerekből lehet valaki. És lett is.

Fekete István többrétegű író: vannak a rendkívül népszerű ifjúsági, illetve állattörténetei, a keresztény szellemiségű elbeszélései, valamint a társadalmi regényei. Miként vélekedik erről?

Mint említettem, Fekete István édesapja kántortanító volt, a család minden héten templomba járt, ebben a légkörben nőtt fel. Évtizedekig írt rendszeresen a katolikus Új Emberbe. Ő maga is mélyen vallásos ember volt. Az ifjúsági regényekre azért váltott át, mert 1948-ban kirúgták a Földművelésügyi Minisztériumból, mivel a Zsellérek című regényében megírta, hogy 1919-ben milyen gaztetteket, kegyetlenségeket követtek el a kommunisták a Tanácsköztársaság idején. Ez a regénye 1992-ig nem is jelenhetett meg, megjegyzem, akkor is – tehát két évvel a rendszerváltozás után – csak cenzúrázva adták ki, kihagytak belőle harminc oldalt, amit túl kényesnek találtak. Ezt ugyan később visszavonták, de öt-hatezer példányt eladtak belőle, itt a múzeumban is van egy példány ebből a kiadásból. Amikor a negyvenes évek második felében félreállították Fekete Istvánt, nem keseredett el, felismerte, hogy az ifjúsági, illetve állatokról szóló regényeivel megfoghatja egyrészt a fiatalságot, másrészt kikerülheti a cenzúrát. Ám ha megnézzük a Vukot, a Tüskevárt, mindegyikben ott van a politika, csak úgy írta meg a sorok között, hogy a cenzor ne vegye ezt észre. Az első regénye egyébként, A koppányi aga testamentuma 1937-ben jelent meg, és megkapta a Gárdonyi Géza Társaság első díját. Két és fél évvel később jelent meg a Zsellérek, amit az Egyetemi Nyomda nagydíjával jutalmaztak. Rendszeresen írt a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Időkbe és Kittenberger Kálmán vadászlapjába. 1942-re már befutott írónak számított. Miután 1948-ban kirúgták a minisztériumból, a szakmájában nem is tudott elhelyezkedni, aztán dolgozott uszálykísérőként, foglalkozott féregtelenítéssel, patkányirtással, majd Kunszentmártonban a halászmesterképző tanára lett 1951-től. Ekkor írta meg a Halászat című könyvét, ami a mai napig is halászati tankönyvnek számít. Írt egyébként színdarabot, 178 verset is, őrizzük a verseskötetét is. Rendkívül sokoldalú ember és író volt. Őrzöm a vázlatfüzeteit is, amikből kiderül, hogy Szent Ferencről is szeretett volna egy regényt írni, de erre már nem maradt ideje. Színdarab töredékei is megvannak a múzeumunkban. Egy rádióműsorban a riporternő, Bujtás Amália megkérdezte tőle, mi a titka az írásainak. Pista bácsi azt mondta: Különös titkát nem ismerem, de egy biztos, hazudni nem szabad! Amit leírt, az általában megtörtént eseményen alapult.

Fekete István nagy beleérző képességgel, szeretettel ír az állatokról. Hogyan alakult ki ez nála?

Az édesapja is nagy állatbarát volt, nagyon szerette a madarakat, órákig, hetekig figyelte a madarak szokásait, rendszeresen tartotta a kapcsolatot Hermann Ottóval, a híres természettudóssal és zoológussal, akinek elküldte Gölle állat- és növényvilágról a jelentéseket, és a kis Fekete Istvánt is vitte magával, ő pedig örült neki, hogy az édesapja elvitte a mezőre. Aki egyébként maga is gazdálkodott, Göllén negyven katasztrális hold föld járt a kántortanítónak. Nagyon szép lovai, tehenei voltak, a Fáni nevű tehene 1909-ben megnyerte az első díjat a budapesti Mezőgazdasági Kiállításon. Ezzel a díjjal kezdődött a göllei állattenyésztés nagy fellendülése.

Említette Fekete István mély vallásosságát. Beszélne erről részletesebben?

Egész életében nyíltan vallotta istenhitét, a legnagyobb vallás- és keresztényüldözés idején is. 1950-ben, a Rákosi-korszak legkegyetlenebb időszakában a II. kerületi Tárogató úton lakott a családjával, a híres színész, Rajnai Gábor villájában található lakásban. Itt befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend „kápolnáját”. Ez a Jézus Szívéről elnevezett kápolna mai napig a villában található, és még most is mutatnak be benne misét. Feltételezem, hogy a hite tovább mélyült azáltal, hogy a lánya, Editke apáca lett. Kerülhetett bármilyen kilátástalan helyzetbe is, a hitét soha nem hagyta el, mindig bízott a Jóistenben, és nem is kellett csalódnia, mert a legreménytelenebb helyzetekből is sikerült talpra állnia.

Mennyire van a méltó helyén Fekete István a magyar irodalomban?

A népszerűsége töretlen, amit az is bizonyít, hogy a múzeum alapítása óta ötvennégyezer ember jött el ide hozzánk, évente két-háromezer. Sok iskolás csoport, családok, Fekete István nevét viselő vadásztársaságok, nyugdíjasklubok. Járt már nálunk Mayer Mihály ny. pécsi, Tamás József csíkszeredai segédpüspök és Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke is. Készült már diplomadolgozat, doktori dolgozat is. Az olvasók változatlanul szeretik, tisztelik őt. A nagypolitika viszont, számomra érthetetlen módon nem ápolja megfelelő módon az emlékét, munkásságát. Négy évvel ezelőtt, 2015-ben fölterjesztettem a Somogy és Tolna Megyei Értéktár Bizottsághoz Fekete István életművét, hogy továbbítsák a kérelmet az Országos Hungaricum Bizottsághoz. Ez az ügy azóta is húzódik, rendszeresen leveleztem a miniszterekkel, államtitkárokkal, de eddig eredménytelenűl. Olyan válaszokat kaptam, hogy ilyen alapon minden írónk és költőnk megérdemelné ezt a címet. Ez valóban így van, megérdemelné Jókai, Mikszáth, Ady, és mások is, de azt válaszoltam erre, hogy most Fekete Istvánról van szó, ezért vele tessenek foglalkozni. Erre már nem kaptam választ. Nem tudom, mi a gond Fekete Istvánnal. Pedig ő különleges módon szerette és tisztelte az embereket, soha rosszat senkire nem mondott, nem kritizálta írótársait. Végtelenül jóakaratú, jó szándékú ember volt, mélyen vallásos, és kiemelkedő író. Nekem gyerekkoromtól példaképem, szintén ebben a szellemben nőttem fel, hiszem, hogy a Teremtő akarata érvényesült már abban is, hogy ugyanabban a faluban születtem, ahol Fekete István. A Jóisten kijelölte nekem ezt az utat, hogy őrizzem és ápoljam az ő munkásságát, ameddig élek.

cikk: Bodnár Dániel / Magyar Kurír
fotó: Lambert Attila / Magyar Kurír