Nem volt az ilyen nyugati út akkoriban gyakori, jóllehet a csapat már korábban is járt „Gallföldön”. A fél évszázaddal ezelőtti turnéról egyetlen lap sem közölt élménybeszámolót.

Az akkor jobbára 16-18. életévükben járó tagok közül ma is Dombóváron él Gyenei Ferencné. Már kisgyermekként is táncolt, ám a nagy változás az általános iskola hatodik osztályában - tizenkét évesen - érte.
- Bodai József volt akkoriban a néptáncosok vezetője, egyúttal testnevelő tanárként is dolgozott - mondta Gyenei Ferencné. - Egyik nap szólt nekem, hogy a nagyok csoportjában szükség lenne magas lányokra. Így ívelt szó szerint felfelé a pályafutásom.
Ami pár év múlva különleges úttal szolgált. A főként a környező tájegységek táncaiban jeleskedő, egyre komolyabb nevet szerző dombóváriak ugyanis már 1965-ben Görögországban kápráztatták el tudásukkal a közönséget. Gyenei Ferencné számára máig feledhetetlen Lefkada szigete, a tintakék tenger, a fehér homokos part és a megannyi zöldellő olajfa. Ezt a 15 esztendősen megélt mediterrán élményt csak tetézte az 1967-es első, majd az 1968-as második franciaországi út.
- Megkaptuk a kellő felkészítést, mert ugyebár nyugatra mentünk - folytatta Gyenei Ferencné. - Elkísért bennünket az útra Vásárhelyi László, a már akkor nagy névnek számító koreográfus, aki ebben az időben a Népművelési Intézet táncosztályának munkatársa volt. Repülőgéppel utaztunk Budapestről, Párizsban szálltunk le. Innen mentünk busszal az ország nyugati részében található Confolens nevű kisvárosba, a fesztivál színhelyére. Családoknál szállásoltak el bennünket, 18 éves lányként nyugtáztam a nagy különbséget a hazai, illetve a francia viszonyok, például a lakáskörülmények között. Ég és föld… És még ezután jött Párizs az Eiffel-toronnyal, a Diadalívvel, a Sacré Coeur-bazilikával, a Champs-Élysées-vel, a Moulin Rouge lokállal. Persze, utóbbit csak kívülről néztük meg…
Gyenei Ferencné 1969-ig táncolt, azután az idejét lekötő pedagógusi munkája miatt elköszönt a csapattól. Ám a kapcsolat nem szakadt meg, annyira nem, hogy pár évvel ezelőtt megírta és szép kiállítású kötetben ki is adatta az együttes történetét. Azzal a dr. Pálfalvi Józseffel együtt, aki annak idején ugyancsak részese volt a fél évszázaddal ezelőtti fellépésnek.
- A dombóvári gimnáziumban francia nyelvet tanultam kellő elhivatottsággal és szorgalommal - emlékezett vissza egykori önmagára a ma Budapesten élő dr. Pálfalvi József, aki munkája révén bejárta a fél világot és több regényre is elegendő életpályát futott be. - Abban a szerencsében részesültem, hogy már 1964-ban, diákként kiutazhattam Párizsba. Ott szembesültem azzal, hogy minden igyekezetem ellenére mennyire nem beszélek jól franciául. Hazatérve még nagyobb elszántsággal folytattam a nyelv elsajátítását. Ennek azután meg is lett az eredménye. Amikor erre az 50 esztendővel ezelőtti vendégszereplésre utaztunk, a csapatban a tolmácson kívül csak én beszéltem a vendéglátók nyelvét. Már egészen jól, hiszen a gimnázium után, immár közgazdásznak tanuló másodéves egyetemistaként is franciát tanultam. 20 éves voltam és mivel akkoriban nem létezett okostelefon, így lehetőség szerint francia kísérőnkkel - egy szőke hajú, csinos lánnyal - foglalkoztam…
Dr. Pálfalvi József tavaly visszautazott 50 évvel ezelőtti fellépésének színhelyére, Confolensbe. A nemzetközi táncfesztivál ma is létezik. A település pedig nagyjából ugyanúgy néz ki, mint egykoron. A főtér a régi, akárcsak a templom, a kastélyszerű kollégium és természetesen nem változott a Vienne nevű folyócska és az azon átívelő öreg híd sem.
- Francia vendéglátóink Confolensből elvittek bennünket a közeli Bourganeuf településre és ott is felléptünk - elevenített fel egy újabb történetet dr. Pálfalvi József. - A helybeli családok meghívtak magukhoz estére, afféle baráti találkozóra egy-egy dombóvári párt. A barátkozás olyan jól sikerült, hogy most júliusban - az első találkozás után fél évszázaddal - is meglátogattam a famíliát.